Közönséges lándzsakígyó (Bothrops atrox)

  A lándzsakígyó Közép- és Dél-Amerika legveszélyesebb kígyója: az amerikai hüllők közül ő okozta a legtöbb ember halálát. Kedvenc tartózkodási helye kávé- és banánültetvények, ahol igen gyakori. Gyakran mar meg gyanútlan munkásokat, akik belehalnak halálos mérgébe. Mint az összes viperaféle, a lándzsakígyó is villámgyors támadással mar. Nagy testestű faj, mérete körülbelül 1,8 m, de elérheti a 2,4 m hosszúságot is. Talajon élő. Természetes élőhelyeit az erdős területek, valamint folyópartok és árkok. Egerekre, patkányokra vadászva nem torpan meg ültetvényeken és települések előtt sem. Ez a nagy viperaféle inkább elmenekül ugyan, de a túl közel került lehetséges ellenséggel szemben hevesen védekezik, és azonnal odakap. Mint a többi viperafélének, ennek is van két kis bemélyedése az orrlyukak mögött, kissé feljebb – ezekkel még 0,003 Celsius fokos hőmérséklet-ingadozásokat is képes érzékelni: a meleg vérű emlősöket azoknak a környezettől eltérő hőmérsékletéről ismeri fel. A két bemélyedés a kígyóknál infravörös érzékelő szerepét tölti be. Zsákmányát nyelvével is képes ,,megízlelni” és azután támadó helyzetbe emeli a fejét – akár teljes sötétségben is pontosan csap le. A méreg a kígyó fejének két oldalán lévő mirigyekből jut a méregfogakba, ahonnan erős halántékizmai segítségével tudja áldozatába fecskendezni. Ezen izmok és a méregmirigyek miatt a lándzsakígyó feje – akár a legtöbb viperaféle kígyóé – széles háromszög alakú. A lándzsakígyók nevüket onnan kapták, hogy villámgyorsan tud támadni, és támadáskor testük kiegyenesedik, így olyan alakúak lesznek mint a lándzsa. Egyes fajoknak aranyszínű a feje, így még jobban hasonlítanak a lándzsára.

  Vadászata és tápláléka: Zsákmánya után maga megy, de van hogy az avarban les, rágcsálókra és kisebb emlősökre. Röviddel a támadás előtt a lándzsakígyó felveszi a viperákra és a csörgőkígyókra jellemző S alakú testtartást. A viperafélék vadászati módszere igen sikeres. Villámgyorsan lecsapnak, és halálos adag mérget fecskendeznek be áldozatukba. A nagyobb zsákmánytól azután kissé visszahúzódnak és megvárják míg hat a méreg. Azután az időközben elpusztult állat szagnyomát követve megkeresik és lenyelik azt. Mindkét családra jellemző egy – kígyók között egyedülálló – képesség: méregfogaik egymástól függetlenül hátrahajthatók; csukott álkapocsnál egészen felfekszik a szájpadlásukra. Ha a kígyó ásít vagy nyeléshez készül, látszik, hogy előreállnak. A méregfogak mögött tartalékfogak helyezkednek el, a kihulló méregfogak pótlására.

  Szaporodása: Párzás után az utódok a nőstény testében fejlődnek ki. Az hol napos, hol árnyékos helyet keres, hogy a fejlődő embriókat állandó hőmérsékleten tartja. Végül 50-70 életképes, 30 cm hosszú utód jön világra. A nőstény ez után nem törődik a kiskígyókkal; azok hamarosan maguk is boldogulnak: békákat és gyíkokat esznek. A fiatal kígyók színezete és rajzolata élénkebb mint szüleiké, farkuk sárga vagy homokszínű. Ez arra jó hogy a kis gyíkokat és békákat magához csalogassa, mert úgy tekergeti farka végét mint ha egy ízletes féreg vagy kukac lenne, és megpróbálják elkapni de mielőtt ezt megtehetné a kis kígyó lecsap rá és be fecskendezi a mérgét. Idősebb korukban már nem használják ezt a taktikát.

  Mérge: Hemotxikus. Vérroncsoló véredényeket teszi tönkre. A lándzsakígyó méregkészlete átlagosan 105 milligramm, de akár 310 milligramm is lehet. Az emberre halálos adag mindössze 50 milligramm körüli.

forrás: Csodálatos állatvilág